Öt koncert José Curával

Szamosi Szabolcs és José Cura szűk három nap alatt körbekoncertezték az országot. A sorozat az Orgonák Éjszakáján kezdődött, Révkomáromban, majd másnap és harmadnap is folytatódott, Budapesten, Szegeden, Kecskeméten és Egerben. A turné élményeiről Uzsaly Bencének mesélt Szamosi Szabolcs.

- Sokfajta nehézség volt ennek a koncertsorozatnak az előkészítésében, túl azon, hogy öt város, öt orgona egymás után, adott esetben több város egy napon, és hogy nem is nagyon tudtál próbálni José Curával, hiszen ő is a koncert előtti napon érkezett meg Magyarországra. Milyen volt erre a turnéra a felkészülés?

- Teljesen új volt számomra is. És elgondolkodtam rajta, hogy az én ismereteim szerint a kollégáim sem csinálnak ilyet sehol a világon, mert amikor mi vendégszereplésre hívtunk orgonaművészeket, ők is úgy dolgoztak, hogy beregisztráltak, beállították a hangszert, eljátszották a koncertet, és aztán mentek tovább. És például a Notre Dame orgonaművészre Olivier Latry, aki valószínűleg az idei vendégművészeink közül a legfoglalkoztatottabb a világon, ő is azt kérte, hogy a négy koncertje öt napon legyen, egy szünnap beiktatásával. Tehát nem úgy, mint ahogy ez nekünk volt, hogy három nap alatt öt koncert és egy mise. A misét José Cura vezényelte, és én ott is orgonáltam. Gyakorlatilag mondhatjuk, hogy három nap alatt hat darab fellépésünk volt. És még az sem igaz, hogy három nap alatt, mert kettő és fél nap alatt, mert hétfőn délben végeztünk, és hat órakor már ment a gépe. Sűrű program volt, sok érdekes tapasztalattal. Az utóbbi időben nagyon sok videót készítettem az orgonákról, hogy mi hogyan működik, a sípok, a billentyűk, a pedálok, a regiszterek. Annyira izgalmas dolog ez, hogy minden alkalommal én is fedezek fel újdonságot, hogy miben más még két hangszer. Tehát nem hogy nincs két egyforma, nincs két hasonló, hanem hogy a változóknak a számát még mindig nem mérem föl, csak mióta a videókat készítem, én is más szemüvegen keresztül figyelem ezeket a dolgokat, és azt veszem észre, hogy rengeteg ilyen van. Például Révkomáromban egy 100 éves mechanikus orgona volt. Erről azt fontos tudni, hogy sokkal nehezebb a billentése, mint bármi másnak. Tehát ha odamegyek játszani, vigyáznom kell, hogy nehogy túl sokat gyakoroljak tuttiban, mert akkor még esetleg a koncert előtt egy héttel garantált egy ívhüvelygyulladás is, mert ezeknek a régi mechanikus orgonáknak még nagyon nehéz a billentésük, pláne, ha összekopulázom őket a többi manuállal. De ami teljesen új volt, azon túl, hogy a regiszterkapcsolók is olyanok, amilyet sehol nem láttam máshol a világon, az a redőny pedálja és a regiszterkapcsoló henger. Nem egy ilyen egyszerű pedálja volt, mint az autón a gázpedál, amit előre-hátra nyomok, tehát mint a gázpedált, hanem egy ívelt tetejű T betűre hasonlított. Csúsztatni kellett rajta a lábam tetejét, a cipőmet ezen a rézen, hogy előre menjen, hogy csukódjon meg nyíljon. Miközben az ember próbál játszani jól egy darabot egy nehéz mechanikus billentyűzeten, és még közben figyelni arra, hogy ezzel kapcsolja a regisztereket, igazán nem volt egyszerű. Nem is sikerült mindig megúszni, hogy ne csapódjon túl nagyot, mert nem tudtam, hogy mikor érkezik arra a pontra, amikor csukódik, mert mindig csak csúsztattam rajta a lábamat és reméltem, hogy egyszer csak elkapja.

Ezen kívül, mivel öt hangszeren kellett beregisztrálnom, az is elképzelhetetlen volt, hogy ezt egy kottacsomagból oldjam meg, mert akkor nem tudtam volna kiismerni magam öt különböző jelölésen. Itt támadt az az ötletem, hogy öt teljes kottacsomagot készítettem, és az öt kottacsomagba jelöltem be. Volt egy dosszié Komáromra, egy Budapestre, Kecskemétre, Szegedre és Egerre, tehát minden orgonának volt egy dossziéja, és mindegyiken beállítottam előre a regisztrációt, mert ha egy koncertje van az embernek, és aznap délután regisztrál, akkor még elképzelhető, hogy meg tudja jegyezni, hogy mikor kell továbbítani a regisztrációt és hányadik manuálon játszik, de öt orgonánál ez teljesen elképzelhetetlen.

- Az orgonákon kívül volt még egy másik fontos változó tényező, José Cura személye. Ő milyen volt zenészpartnerként?

- Én is nagy várakozással tekintettem rá, tudom, hogy az énekeseknek teljesen más életritmusra és hozzáállásra van szükségük a zenéléshez, mint bármilyen más zenésznek, ugyanis ők nem a kezükben fogják a hangszerüket, hanem a testük, a hangjuk a hangszer. Ennél fogva sokkal jobban kell rá figyelniük és vigyázniuk. Ezt megszoktam a más énekeseknél és José Cura esetében is ezt vártam. Volt is egy kis izgalom az első két koncert alkalmával, mert valamilyen új pollen elkapta őt kicsit allergiás szempontból, ami Spanyolországban nincs és Magyarországon van. Izgultunk, hogy lehet, hogy az egyik áriát ki kell vennünk a műsorból, de végül is úgy döntött, hogy elénekli, és a következő napoktól pedig szerencsére alkalmazkodott a környezethez. Ami még szintén különleges volt, hogy az embernek ilyen fokozott terhelésnél nyilván vannak jobb pillanatai meg rosszabbak, de az ő nagyságát bizonyítja, hogy amikor esetleg nekem volt egy olyan rosszabb érzésem, hogy nem voltam olyan vidám, jókedvű egy koncert előtt, ő ezt megérezte akkor is, ha nem mondtam neki, és odaült mellém a padra, és onnan énekelte el az első számot. Azt gondolom, hogy ebben a gesztusban különös művészi érzékenység, barátság és összetartás volt, és sosem éreztem a turné alatt egy pillanatig sem, hogy bármi negatív energia jöjjön belőle.

- Ezek nagyon nagy sikerű koncertek voltak, nagyon sokan voltak kíváncsiak erre a közös produkciótokra. Mégis, hogyha visszagondolsz erre a sorozatra, milyen érzések jutnak eszedbe?

- Nagy élmény volt számomra az, hogy úgy éreztem, és ebben nyilván az ő személyisége is benne volt, hogy nagy nyugalommal és koncentrációval tudtam játszani a koncerteket, és ennél fogva úgy érzem, hogy nagyon jó érzés volt az összes koncert, és mikor kérdezték barátok, ismerősök, hogy melyiket emelném ki, akkor azt válaszoltam, hogy nem tudok egyet kiemelni, mert úgy érzem, hogy nagyon jól sikerült mindegyik. A közönség gratulációjából, tapsából, ovációjából is abszolút értékeltem, lévén a több évtizedes pályafutásom során már nagyon sok közönségreakcióval találkoztam, de az, hogy minden koncertünk után, amikor mentünk le a templomtérbe, a szentélybe, meghajolni, folyamatosan álltak fel a nézők, úgy tapsoltak, igazi ünnep lett mindegyik koncert. Az számomra természetes volt, hogy José Curát világsztárként fogadják, az viszont meglepett, hogy engem is ugyanevvel a szeretettel és tisztelettel vettek körül. Fényképezkedtek, autogramot kértek, pedig nem is volt nálam autogramkártya, sokszor csak Cura fényképének a szélére fért oda az aláírásom. Azt hiszem, a pályám legcsodálatosabb emlékei között fogom emlegetni ezt a koncertsorozatot.

- Ez egy újszerű vállalkozás volt, hiszen José Cura még sosem énekelt Magyarországon templomi koncertet, és ez volt az első közös fellépésetek is. Lesz folytatás?

- Nagyon bízom benne, hogy igen, és még hozzátenném, amit én is csak ezen a turnén tudtam meg, hogy José Cura nemcsak Magyarországon, hanem Európában sem énekelt még templomban, orgonával. Fiatalkorában, még Argentínában a barátainak az esküvőjén énekelt utoljára ilyen helyzetben, így aztán különösen is megtisztelő, hogy éppen nálunk elevenítette fel ezt a régi szokását.